Szirkó kutya – Ukrán népmese

Egy embernek volt egy kutyája, Szirkónak hívták. Igen öreg volt már ez a kutya, a gazda nem tudta, mit tegyen vele, elzavarta a háztól. Szirkó a mezőkön kóborolt, és keservesen sírt:,,Hány évig szolgáltam hűségesen a gazdámat, mindig a kedvében jártam, most meg vénségemre egy darab kenyeret is sajnál tőlem, elzavart a háztól.” Amint így kóborol, egyszer csak találkozik a farkassal. – Mit csatangolsz itt? – kérdi a farkas. – Elkergetett a gazdám, nincs kihez mennem. – Akarod-e, hogy a gazdád ismét visszavegyen? Én segítek. – Ha megtennéd, igen hálás volnék érte – szólt a kutya. – Ide figyelj – mondta a farkas. – Ha a gazdád a feleségével kimegy aratni a mezőre, és leteszik gyermeküket a szalmakazal tövébe, te légy ott a közelben. Majd én is odamegyek, felkapom a gyereket, szaladni próbálok vele, te pedig üldözőbe veszel engem. Én majd úgy teszek, mintha megijedtem volna, és elengedem a gyereket. Ki is ment az ember a feleségével a mezőre aratni. Az asszony a szalmakazal mellé tette a gyereket, és markot szedett. Egyszer csak arra szalad a farkas, felkapja a gyereket, és elrohan vele. Szirkó a farkas után veti magát, az ember pedig így biztatja: – Fogd meg, Szirkó! Szirkó utolérte a farkast, elvette tőle a gyermeket, és visszaadta a gazdájának. A gazda kenyeret és egy darab szalonnát vett elő tarisznyájából, és így szólt Szirkóhoz: – Egyél, Szirkó, megérdemled, mert nem hagytad, hogy a farkas megegye a gyermekemet! Estefelé hazaindultak a mezőtől, magukkal vitték Szirkót is. Hazaértek, szól az ember: – Főzzél, asszony, galuskát, finom fehér lisztből, és tegyél rá szalonnát is! Amikor megfőtt az étel, a gazda Szirkót is az asztalhoz ültette. – Ide a galuskával, asszony, fogjunk hozzá a vacsorához! Az asszony az asztalra tette a galuskát, a gazda egy lapostányérra szedett Szirkónak, ahogy illett, hogy a vendég meg ne égesse a nyelvét! Gondolja magában Szirkó: „Meg kell hálálnom valahogy a farkasnak, hogy ilyen jót tett velem.” Amikor elérkezett a farsang, a gazda férjhez adta legidősebb lányát. Szirkó kiment a mezőre, megkereste a farkast, és ezt mondja neki: – Vasárnap este gyere el a kertünk alá, én, bevezetlek a házba, és meghálálom, hogy jót tettél velem. Vasárnap a farkas elment arra a helyre, ahova Szirkó mondta. A gazda házában ezen a napon tartották a lakodalmat. Szirkó kiosont a kertbe, behozta a farkast a házba, és az asztal alá ültette. Azután fogott egy üveg pálinkát meg egy tányér pecsenyét, és az asztal alá mászott vele. Az emberek ütni akarták a kutyát, de a gazda nem hagyta: – Ne bántsátok Szirkót, mert ő jót tett velem, és most én is jóval fizetek érte, amíg élek. Szirkó a legjobb falatokat hordta az asztal alá a farkasnak, és megetette-megitatta. A farkasnak jókedve kerekedett. – Énekelni akarok! – Ne énekelj – mondta Szirkó -, mert ellátják a bajodat! Inkább adok neked még egy üveg pálinkát, csak hallgass. A farkas ezt az üveget is kiürítette, és így szólt: – De most már énekelni fogok! – Ne énekelj, mert akkor elvesztünk mind a ketten… – Márpedig én énekelni szeretnék! Erre elordította magát az asztal alatt. Az emberek felugrottak, ütni akarták a farkast. Szirkó hamar a farkas hátára ugrott, mintha fojtogatni akarná. Erre így szólt a gazda: – Ne üssétek a farkast, mert még agyonütitek az én hűséges Szirkó kutyámat is! Majd ő ellátja a baját! Szirkó kivezette a farkast a mezőre, és ezt mondta neki: – Jót tettél velem, én is jóval fizettem vissza. Ezzel elváltak.

Gárdonyi Géza

A kutya meg a nyúl

Valamikor réges-régen,

a világnak kezdetén,

minden állat békességben

éldegélt a földtekén.

Ki volt akkor nagyobb úr,

mint a kutya, meg a nyúl!

Erdőn, mezőn együtt jártak,

együtt éltek, együtt háltak:

megosztották, amit fogtak,

Szóval: jóbarátok voltak.

Egyszer, hogy a tél beállott,

és a földre sok hó szállott,

azt mondja a füles nyúl:

– Rakjunk tüzet, kutya úr!

– Rakjunk tüzet, aki lelke:

Ne reszkessünk a hidegbe!

Nosza hamar gallyat szednek,

tüzet raktak, melegszenek,

Melengetik bundájokat,

általfázott irhájokat.

Hej, de jó a meleg, télen,

a havas zord erdőszélen!

azt mondja a vidám nyúl:

– Játsszunk egyet, kutya úr!

– Mit játsszunk? – Tán lakodalmat!

– Jól van: játsszunk lakodalmat:

Cincogjunk meg brummogjunk,

ugrándozzunk, táncoljunk.

Felszökken hát a víg nyúl.

Szembe véle kutya úr,

ugrándoznak, bokáznak,

keringélnek, cicáznak,

S hogy a táncot szebben járják,

egymást hopp, hopp!

Hanem íme mi történik!

Az állatok így regélik:

ahogy ottan ugrándoznak,

nevetgélnek, bolondoznak,

meglökte a kutyát a nyúl,

s tűzbe ugrott a kutya úr.

– Vaú! – üvölt a kutya!

Mit csináltál, te buta!

S hogy így rája kurjantott,

a farkába kaffantott.

A nyúl, uccu, vesd el magad!

farka nélkül tova szalad.

Nem kergeti a kutya:

leégett a papucsa!

Azóta csepp a nyúl farka,

s meztelen a kutya talpa,

s azóta van, hogy a nyúl

fut ha jön a kutya úr.

Az agárkutya háza – Magyar népmese

Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl volt, volt egy agárkutya egy gazdánál. Annak az agárkutyának pedig nem volt háza. Elérkezett a téli idő, összekucorodott az agárkutya, csak ekkora kicsi, kurta lett belőle (mutatja). Csak úgy reszketett, kocogott minden foga. Azt gondolta magában: “Ha én egyszer megérem a nyarat, akkor én csinálok magamnak egy kis házikót, mert ni csak, mekkora házikó kell, milyen rövid vagyok!” Eljött a tél után a nyár. Mikor kimelegedett az idő, az agárkutya is lefeküdt a melegre. Kinyújtózott jól, s három, négy, öt – olyan hosszú lett belőle, mint télen volt. Végignézett magán, s kezdte mondogatni: – Ekkora házat ki tud csinálni? Nem is fogok neki, hogy ekkora házat csináljak, mert úgysem tudom bevégezni. S eltöltötte a nyarat járkálva jobbra-balra. De hamarosan eljött a másik tél. Mikor eljöttek azok a nagy hidegek, akkor megint összekucorodott, úgy, mint tavaly, s megint kezdte mondogatni magában: – Ejnye, milyen könnyelmű voltam, ni, milyen kicsi házban elférnék én most. De nem baj, mert élek én még egy darabig, s csinálok én magamnak házat. De különben nem töröm a fejemet tovább, végét hagyom mindennek, hiszen mikor eljön a nyár, akkor megint kinyújtózom, s megint restellek nekifogni a házépítésnek. S így fázódott az agárkutya örökké, s ma is így fázódik, sohase csinál magának házat. Csak úgy éldegél lassan, ahogy lehet.